Nádasi Krisz: Asztmával, gyógyszer nélkül

Az edzés 40. percében esett össze a tüdőm.

Nem értettem, mi történik. Egyre nehezebben emeltem a lábam, a látásom elhomályosodott, a képen egyre inkább eluralkodott a fekete szín – épp úgy, ahogy a tűzre vetett karton lap elszenesedik –, majd ezüst villózásokat láttam.

Snitt.

A padlón feküdtem, a lányok rémülten hajoltak fölém. Még mindig fogalmam sem volt, mi történik velem. Rosszul lettem. Ennyit tudtam csak. Lassan összeszedtem magam, azzal nyugtatva a többieket az aerobic teremben, hogy biztos túlhajszoltam magam a munkában. Óvatosan felkeltem, lenyújtottam és mentem zuhanyozni. Akkor már semmi problémát nem észleltem, jól voltam. Talán tényleg a meló az oka? 23 éves voltam, diploma után azonnal elhelyezkedtem egy jó nevű cégnél, ahol természetesen bizonyítani akartam. Logikus magyarázatnak tűnt – de mire is?

Tökéletesen egészségesnek éreztem magam, két nappal később megint elmentem az edzésre, és ekkor már viszonylag hamar éreztem, hogy valami nincs rendben velem. És ekkor értettem is.

Nem kaptam levegőt.

Valahogy kevésnek tűnt az, amit képes voltam belélegezni, és nem értettem, hogy miért. Soha nem éreztem még semmi hasonlót. Hajtottam magam tovább, de a testem nem alkalmazkodott. Ezúttal nem ájultam el, de a levegőhiány miatt szédültem és le kellett ülnöm. Az edző kiborult, a lányok aggódtak, én pedig annyira ramatyul éreztem magam, hogy kivánszorogtam az öltözőbe.

Másnap a háziorvosom közölte, hogy allergiára gyanakszik, adott beutalót kivizsgálásra, én pedig már mentem is, mert rémisztőnek tűnt a lehetőség, hogy nem sportolhatok. Az egész gyerekkoromat végigugráltam, ugyan soha nem versenyeztem, de kipróbáltam mindent, a barátaimmal bicikliztünk, pingpongoztunk, kajakoztunk – csak az első egyetemi évek alatt nem sportoltam, mert egyszerűen nem úgy jött ki a lépés. 20 évesen a csoportos edzést választottam, kipróbáltam többféle aerobicot, táncot, jógát, hetente legalább háromszor mozogtam.

Allergiám csak gyerekkoromban volt, tejre, kiütött az ekcéma, ha hígítatlanul ittam, de ez hétéves koromtól már nem kínzott többé. Így értetlenül vártam az ellenőrzés eredményét. Én nem lehettem allergiás!

Nem is voltam.

A tesztek valamelyike azt mutatta ki, terheléses asztmám van.

– Ez azt jelenti – magyarázta az orvos –, hogy a hörgői éppen akkor esnek össze, amikor a leginkább szüksége volna rájuk.

– És ez mitől alakult ki?

– Azt nem lehet tudni.

Nem hangzott jól, de megnyugtattak, van rá gyógyszer. Edzés előtt fújok egyet, és ugrálhatok, a spré bevonja belülről a hörgőimet és szép kerekek maradnak. Elmagyarázták, hogy mire figyeljek: az aerob mozgás az ellenségem, azaz minden, amitől gyorsabban szedném a levegőt. A futás, a biciklizés, ugrálás.

Kezemben a recepttel léptem ki a fehérre mázolt ajtón.

Most már örökké gyógyszerrel kell sportolnom?

Szomorúan váltottam ki az inhalátort, és minden egyes alkalommal, amikor használtam, elkeseredtem. Ráadásul volt, hogy keveset fújtam, és az edzés végére rosszul lettem. Összességében azt mondhatom, boldogtalan voltam.

– Ha ennyire utálod a sprét, miért használod? – kérdezte a barátom.

– Mert kell. Enélkül öt percig tudok edzeni.

– Akkor eddz öt percet, nem?

Elhessegettem az ötletet. A busz után nem tudtam futni anélkül, hogy kifordult volna a tüdőm. Edzettem tehát tovább a gyógyszerrel, de a gondolat megmaradt a fejemben, hogy azt az öt percet kitolhatnám hatra, aztán hétre. Vagy nem. De érdemes lenne megpróbálni.

Akkor már másfél éve inhaláltam. Nem arról volt szó, mint a legelső alkalommal, hogy edzés végére

elfogyott a levegőm: egyre kevesebbet mozoghattam anélkül, hogy összeszorult volna a mellkasom. Amint minimális stressz ért, azonnal nyomás keletkezett a fejemben, úgy éreztem, az agyvelőm ki akar jönni az orromon, a gyomrom összerándult, egy csomóba szorulva indult felfelé a garatomba, kezemből-lábamból kiszaladt az erő, le kellett ülnöm és megtámasztanom a hátamat. Pici levegőket vehettem csak, azt is felületesen, rábeszélve a hörgőimet, nyíljanak ki.

Nem mertem letenni a gyógyszert.

Öngyilkosság lett volna.

Az élet oldotta meg a kérdést: teherbe estem, abbahagytam a sportolást, aztán a pici babával nem volt kedvem újrakezdeni. Az edzés kimerült abban, hogy kendőben magamra kötöttem a kislányomat és így sétáltunk, mentünk boltba. A séta sem volt könnyű, ráadásul a baba nőtt. Lassan tudtam csak haladni, főleg, ha be is vásároltam.

Beteges lettem. Ha a kicsinek torokgyulladása volt, én negyven fokos lázzal feküdtem. Ha tüsszentett, nekem antibiotikum kellett. Lefogytam. Amikor a gyerek kétéves volt, a háziorvosom étvágynövelőt írt fel.

– Krisztina, maga második gyereket akar, negyvenkilenc kilósan?

Újra dolgoztam – és újra edzettem, az inhalátorral, fél év múlva elértem az ötven kilót, terhes lettem a fiunkkal. Azt hiszem, az ő születése változtatott meg mindent: nem aludt napközben, viszont sírt – csak akkor volt boldog, ha sétáltunk. Tehát sétáltunk. Több órát is egy nap, esőben, szélben, fagyban, toltam a babakocsit – a kendőben cipeléshez nem volt erőm. És észrevettem, hogy nő az ellenálló képességem. Hogy kicsit gyorsabban is tudok lépkedni, mint az a nyugdíjas teknős tempó, amivel az utóbbi éveimet éltem.

A busz után még mindig nem tudtam futni. De férjem biztatására hétvégenként rövid kirándulásokra mentünk. A gyerekeim is tudták, hogy anya lassan halad, és így is meg-megáll, hogy engem nem szabad siettetni, mert rosszul leszek. Én pedig kiismertem a betegségemet: elemeztem, mikor mit érzek, mikor kell lassítani, mikor kell megállni, és hogyan kell lélegezni, ha jön a rosszullét, mert elszámoltam magam.

Aztán egy nap biciklire ültem. Csak a sarokig mentem – egy levetett Csepel bringát próbáltam ki, amit a szomszéd hagyott ránk. Majdnem belehaltam abba a két percbe. De nem ájultam el. Nem mondom, hogy ezt követően folyton bicikliztem és feszegettem a határaimat, de néha nyeregbe ültem.

Néha, mert utáltam. Inkább a kirándulást választottam, az erdőt, nekem 5 km lesétálása annyi volt, mint másnak a maraton lefutása. De egyre jobban uraltam a betegséget, egyre jobban éreztem, milyen tempót engedhetek meg magamnak.

2009-ben történt meg a csoda, tíz évvel azután, hogy diagnosztizáltak. Kedvenc együttesem, az Offspring érkezett a Sziget fesztiválra, nem hagyhattam ki, és férjem felvetette, megpróbálhatnánk biciklivel.

– Tizenkét kilométert?

– Elindulunk időben. Annyiszor állunk meg, akárhányszor akarod. Te mész elöl, diktálod a tempót. Én fél óra alatt odaérnék, de rászánunk két órát. Mit szólsz?

Belevágtam.

És sikerült. Egyszer sem álltunk meg, csak a piros lámpáknál, és bő egy óra alatt odaértünk, majd másnap hajnalban másfél óra alatt haza is tekertünk.

Velem madarat lehetett fogatni. Ezen az óriási sikeren felbuzdulva az edzőterembe is visszatértem. És ugyan nálam volt az inhalátor, de nem fújtam edzés előtt. Vigyáztam és figyeltem magamra, minden pillanatban úgy és annyit dolgoztam, amennyit bírtam. Eleinte nehéz volt. Teljesen más egy valódi edzésen részt venni, mint sétálni vagy tekerni, de a jeleket felismertem, tudtam, mikor kell leállni, mikor kell másképp lélegezni, így szépen lassan hozzászoktattam a testem az erősítő és állóképességjavító edzésekhez is. Annyira, hogy

a szokásos női tornákat meg is untam, a férjem 2012 karácsonyára életem egyik legcsodálatosabb ajándékával lepett meg.

– Ez mi? – kérdeztem, ahogy a kártyát forgattam.

– Bokszbérlet.

– Boksz? – hitetlenkedtem.

– Van itt a közelben egy ring, jó fej az edző, beszéltem vele, rögtön karácsony után lesz az első edzésed.

Ebből szerelem lett. Gino, polgári nevén Dubszky Imre versenyzőket is edz – ebben a hónapban például nem tartott edzést, mert Las Vegasba vitte ki néhány versenyzőjét

–, de én a csoportos edzésére járok, ahová korhatár nélkül jöhet bárki. Tanulunk technikát, van erősítés és állóképességnövelés, az edzések végén barátságos rövid meccsekkel.

A boksz tovább tágította a határaimat. A polgári foglalkozásom író és szerkesztő, bárki megkereshet, aki könyvet szeretne írni. Napközben kéziratokkal dolgozom és írással kapcsolatban adok tanácsot, de kapok felkérést előadások tartására is. Ezer ember elé kiállni nekem nem csak a lámpaláz miatt kihívás: az izgalom hatással van a légzésemre, márpedig egy ekkora konferencián rosszul lenni ennyi ember előtt nem jó reklám. De ezt a feladatot is sikerrel teljesítettem – és gyógyszer nélkül, pedig megtehettem volna, hogy az előadás előtt fújok egyet!

Alighogy elkezdtem a bokszot, hamarosan megint terhes lettem, megint nem edzhettem, és megint kiestem a sportból egy időre, de amint meg tudtuk szervezni, visszatértem Ginóhoz. Négy éve kezdtem újra – aki látott már bokszmeccset, el tudja képzelni, ehhez mennyi levegő kell, nekem egy egyperces menet után fél perc szünetre van szükségem, de senki nem bánja. Gino is ennek megfelelően oktat, a társaim is figyelnek rám, de nem féltenek túl.

A heti 2-3 bokszedzés mellé konditermi erősítést is bevállaltam. Simon Attila kímélő edzésprogramot alakított ki számomra, azonban egyik nap eltörte a lábát, én pedig edző nélkül maradtam. Logikus választás volt régi barátaimhoz fordulni: Kovács Csilla és István ugyan egy kerülettel arrébb, a Vida Fitnessben dolgoztak, de bennük bíztam, így vállaltam az utazást.

Mint kiderült, ez is jó döntés volt: úgy megdolgoztatnak, hogy napokig tart az izomlázam, akárhogy nyújtok is le, és megszűntek a térd- és hátproblémáim.

Csodálkozva hallgatták, amikor meséltem, hogy asztmás vagyok.

Valóban messzinek tűnik az az idő, amikor alighogy felépültem a vírusos torokgyulladásból, jött a tüdőgyulladás, vagy amikor a Zsámbék feletti dombon ültem levegőért – életért – kapkodva, miközben a gyerekeim rövid kis lábacskájukon szaladgáltak körbe-körbe, pillangót kergetve.

Onnan jutottam el ide. Igaz, tíz évbe telt, hogy kerékpárra ülhettem, és majdnem húszba, hogy futhassak a busz után, de megérte.

Húsz év alatt mennyi sprét nyomtam volna a tüdőmbe?

 

Nádasi Krisz író, szerkesztő

 

Író, szerkesztő. 1976-ban született Budapesten. Tizenéves kora óta jelennek meg írásai folyóiratokban, magazinokban, könyvben, emellett irodalmi és szakmai szövegek szerkesztésével is foglalkozik. A Könyv Guru könyvportál írástechnikai rovatvezetője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentora (2016–18). Három gyermeket nevel, kedvenc időtöltése a könyvolvasás a Duna partján. Maugham, Greene, Gárdonyi, Agatha Christie és Jennifer Niven könyveit kedveli leginkább.

 

kontakt:

krisznadasiwrites@gmail.com